Jóga és a határok- út az áhimsza felé

Ha bemegyünk egy jóga órára, az óra alkalmával biztos, hogy szóba kerülnek a határok. Ilyenkor leggyakrabban a fizikai határokról esik szó, vagyis a test rugalmasságának, erejének, teljesítőképességének tiszteletben tartásáról. „Tartsd tiszteletben a tested határait”. Egyszerű és tömör instrukció, aminek betartásához rengeteg figyelemre, tapasztalatra és elfogadásra van szükség.

Hogyan juthatunk odáig, hogy tiszteletben tartsuk testünk határait?

Csoportos gyakorlások során több különböző fizikai és lelki állapotban lévő ember gyűlik össze. Az, hogy lassan megismered csoporttársaidat, az oktatót, idővel tagjává válsz egy közösségnek. Az ember társas lény és a mai világban egyre ritkábban van mód és lehetőség, hogy közösséghez tartozzunk. A közösségi érzés, a csoport megtartó ereje motiválólag hathat az egyes csoporttagokra, hogy alkalomról alkalomra újra és újra eljöjjenek jógázni. A közösség tehát erőforrásként működhet, hogy időt és energiát fordítsunk saját magunkra. A jóga azonban egyéni műfaj, a jóga célja a befelé figyelés, saját magunk megismerése, saját határaink tiszteletben tartása. Talán a legnehezebb dolog, hogy a figyelmünket kívülről befelé irányítsuk. A figyelmet leginkább azért nehéz magunkra irányítani, mert önmagunkat általában környezetünkhöz mérten határozzuk meg („szebb hajam van, mint neki”, „pontosabban tudom megcsinálni a lefelé néző kutyát, mint a szomszédom”). Ez persze növelheti önbecsülésünket, amennyiben a csoporthoz képest jobbnak ítéljük magunkat, és csökkentheti akkor, ha úgy értékeljük, hogy elmaradunk csoporttársainkhoz képes. Nehéz megtennünk, hogy környezetünket kizárva csak magunkra figyelünk. Egy frissen betérő gyakorló körbenéz és azt látja, hogy a „francba, itt van ez a duci nő, és ő ki tudja nyújtani a lábát, mint én, míg nekem az is nehéz, hogy ülve maradjak”. 

Ez az az időszak, amikor a fizikai testet korlátként éljük meg. Mindaddig azonban nem tudunk közelebb kerülni sem magunkhoz, sem határainkhoz, sőt saját szükségleteinkhez sem, amíg ezt a duális (jó- rossz), és értékelő attitűdöt nem tudjuk elengedni. Amíg meg nem tudjuk engedni magunknak, hogy a dolgokat az önnön teljeségükben és aktuális valóságukban szemléljük. Talán ez az egyik legnehezebb dolog a jóga gyakorlása során, hogy a külső értékmérők helyett befelé forduljunk. Ebben a folyamatban gyakran testünk adja meg a kulcsfontosságú előrelépést, amikor is egy bizonyos idő múltán rádöbbenünk, hogy például lábunkat már kicsit jobban ki tudjuk nyújtani. Ez az első olyan mérföldkő, amikor a figyelmünk a külvilág felől befelé fordul, amikor a belső fejlődés útjára lépünk. Ez azonban még mindig csak a fizikai szint, amikor is testünk lehetséges eszközzé válik. Talán pont erre utal a jóga szó egy kevéssé ismert definíciója: igába hajt. Innentől a saját testünk válik értékmérővé, vagyis az, hogy mire képes a testem, meddig tudom kitolni teljesítő képességeim határát. Az önbecsülésben és az önértékelésben ez nagy előrelépés, mivel az emberben tudatosul, hogy képes a fejlődésre. A fejlődés képessége és ennek tudatosulása azonban még csak az első lépés. 

A fejlődést ekkor egy lineáris folyamatnak látjuk, ami előrelépések sorozat. A fejlődés még mindig egyfajta orientációt testesít meg, hogy egyre jobbá és jobbá kell válnom. Ebben az időszakban a külső értékekről, már a belső ideálok felé tolódik el a figyelmi fókusz, vagyis, hogy milyenné szeretnék válni (olyan jógás szeretnék lenni, aki képes tökéletesen kivitelezni a lefelé néző kutyát). Ilyenkor válnak kulcsfontosságúvá a határok. A határok, amik ebben a szakaszban gátló tényezőkké válnak. A határok, amik meggátolnak abban, hogy fejlődésünk zökkenőmentesen haladjon előre. Ilyenkor tehát testünkkel kapcsolatosan vegyes érzelmeink lehetnek. Amikor testünk „jó” állapotban van a fejlődés lehetőségét, azonban mikor fáradt, kimerült, feszült akkor a hátráltató tényezőt látjuk benne. A fejlődés iránti vágy arra sarkallhat minket, hogy határainkat átlépjük, meghaladjuk saját magunkat. 

Ez az időszak a határok átlépésének ideje. A fejlődés zászlaja alatt átlépjük testünk teljesítő képességét. Ez egy természetes állapot és az önismeretben is előrevivő lehet, azonban a sérülés veszélyét rejti magában. Határaink ugyanis folyamatosan változnak. Aktuális fizikai állapotunkat ugyanis rendkívül sok dolog befolyásolja, az aktuális mentális és lelki állapoton keresztül egészen az időjárásig. Az ember természeténél fogva a biztonságra és az állandóságra törekszik, így perspektíva váltásra és elfogadásra van szükség ahhoz, hogy elfogadjuk, nem lehetünk mindig topon. Amikor ez a szemléletváltás bekövetkezik, képessé válunk arra, hogy alázatosan viseltessünk saját testünk iránt. Ez az állapot, amikor képesek vagyunk a határainkra a maguk teljességében tekinteni. Nem akadályként tekintünk rájuk, hanem tényként, ami együtt jár egyfajta érzelemmentes viszonyulással is. Az érzelmi bevonódás megszűnésével képessé válunk a dolgok pontos és reális érzékelésére. Ekkor világossá válik, hogy határaink tekintetében nincs állandóság, mindig az aktuális állapotunk függvénye. Ez egy hatalmas lépés, ugyanis ekkor már képessé válunk arra, hogy saját szükségleteinket állítsuk az értékmérés origójába. Amikor idáig jut valaki, képessé válik arra, hogy megengedje magának, hogy elengedje a fejlődés lineáris szemléletét. Megszületik a magunkkal kapcsolatos türelem, tisztelet és alázat. A testünk és határaink ekkor értékes jelzőberendezéssé válnak, amely jó iránymutatásul szolgál aktuális mentális és szellemi állapotunkkal kapcsolatban. Határaink elfogadásával és tiszteletben tartásával képessé válunk arra, hogy megérkezzünk az itt és mostba.

Jávorszky Eszter írása