Devprayag városa az a hely, ahol az Isten csókot lehelt a Föld arcára és megszületett általa a Gangesz. No, de ne szaladjunk ennyire előre, amikor még csak reggel 9 óra van és a nap éppen kikacsintott a Himalaja magaslatai mögül, mi pedig befejezve gíből és pirítósból álló reggelinket felkapaszkodunk az ashram kapujáig, ahova azt a taxit várjuk, ami majd elvisz minket a szent folyó születésének színhelyére. Kíváncsian leskelődöm ki a pálmafasor övezte kapun, azon morfondírozva, vajon időben érkezik-e egy indiai taxi. Ez a mai napon csupán formaság, ám a haza utazáskor húsbavágó kérdés lesz, hiszen nem mindegy, hogy elérjük-e a repülőt, vagy még egy napig koptatni kell a váró padjait. Első felindulásból négyen sorakozunk fel a túrához precíz pontossággal, telirakott hátizsákkal, túracipővel, kalandvággyal, kinetózis elleni Daedalonnal, s még egy valaki potenciálisan csatlakozófélben van. Félben, mert nem EGÉSZséges, hanem felesben ingereivel, kit tudja hánnyal, másik felesben visszatartási problémáival küzd. Ő gondolkodóban van, hogy elbírja-e a Rishikes-Devprayag közötti hetvennégy kilométert, ami a valóságban hétszázhetvennégynek tűnik, ahogy azt majd a kacskaringós utakon látni fogjuk. Én gondolkodóban vagyok, hogy ő meddig gondolkodik, mert több óra, mint kilométer és vacsorára, valamint az esti jógára haza szeretnénk érkezni. A jógában nincs idő, sem tér, ellenben sok türelem, és elfogadás, amire szükségem van, de mindjárt.
Az indiai pontossággal érkező taxi fél órát késik, a másik felét a gondolkodó tette hozzá, de már zötyögünk a poros úton célunk felé. Ahogy már fentebb említettem, ami a térképen egy ujjnyi távolságnak tűnik, az a valóságban egy örökkévalóságnak. Aszfaltozott utak hiányában, temérdek csalinkázó gyalogos, riksa, kerékpáros és motorkerékpáros, buszos és autós között gyorsan telik az idő, lassan fogy a távolság. Mire elhagyjuk a várost és bevesszük magunkat a Himalaja előhegyei között felfelé kunkorodó útra, már két beteggel rendelkezünk. Az eredeti meglepően jól bírja, a másik egy utcahosszal lekörözte. Az autózást, a zötykölődést és kacskaringózást az ellenségének tekintette, ezek ellenére hősiesen bevállalt egy ilyen hajtűkanyarokkal teli kirándulást. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a beharangozott 74 kilométeres távolság bagatellnek tűnt a mi szokványos európai mércénkkel. Hiszen mi az? Budapest-Kecskemét is száz kilométer, mégis megvan röpke fél óra alatt. Igen ám, de a távolságok relativ, és itt jön az egyik indiai tanulság, egy eredeti indiai relativitáselmélet.
Az alapja az, hogy két egymáshoz képest mozgó megfigyelő két esemény között eltérő idő- és távolságnagyságot mér. Vagyis mi európaiak közel egy órányinak saccoltuk az utat, ami végül négy órásnyira kerekedett. Azaz ami Európában egy óra, az Indiában 4 óra. A hosszabbítást csöppet sem bántam, a táj lenyűgöző, az itt még zölden tekergő Gangesz medre mentén araszolunk felfelé, méltóságteljes fenyők, illatos cédrusok és ragyogó vörös rododendronok sorakoznak körülöttünk. Égbe szökő ormok, lefele futó meredélyek szegélyezik az utat, ami jobbára egy sávos. Valaha kettő sávos aszfalt utat építettek ide, de az idő keze nyoma meglátszik rajta, de még inkább a most apró, de monszun idején felduzzadó időszakos hegyi patakok tépázták meg az aszfalt minőségét.
Egyes kanyargós szakaszokon fél órányit is várakozunk, hogy a szembe jövő forgalom elhaladhasson, ami egyre csak duzzad India "ipari fejlődése" óta, az infrastruktúra azonban lemaradt az autózás népszerűsége mögött. Egy ilyen csomóponthoz érve, egymással szemben álló autók sora, egy munkagép és sok-sok ember látványa fogad. A sofőrtől tudjuk meg a szerencsénket. Fél órával korábban szakadhatott le az út egyik fele, épp az, amelyiken mi is tovahaladtunk volna, s aminek kőzet maradványa jelenleg a szakadék aljából kandikált fölfele társai után vágyódva. Nahát, ezért Indiában fejlődött ki a jóga, és azért olyan erős a hit, mert az Isten lába a földig ér, jelenlétével, az emberi sors forgandóságával, kicsinységünk mibenlétével, a szerencse forgandóságával a lét minden egyes ezredmásodpercében találkozhatunk itt, ebben a szurdokban. Innen egészen más oldalát mutatja a világ, a lehetőségek tárháza, vagy annak hiánya. Itt megörülünk minden egyes tovább élt pillanatnak, a létezésnek és megértjük a jelen fontosságát, azt, hogy egy mód van csak az idegösszeomlás elkerülésére, a félelmek leküzdésére, a hit, a bizalom. Ahogy Madách megírta korábban: Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál! És mi bízunk. Sőt, még keresztet is vetünk néhányan, biztos, ami biztos. Kezdjük már érteni tanítást. Hiszen ezért jöttünk.
A táj mindenért kárpótol. Égig érő hegyek, mélyben csalinkázó Gangesz, aminek zöld csíkja csak imitt-amott bukkan elénk. Körben a hegyoldalakon teraszok sorakoznak, egymás mellett, illegnek-billegnek, bizonygatják szépségüket. Elképesztő, mekkora munka kellett ahhoz, hogy ezekbe a meredek kőfalakba házakat építsenek és az apró peremeken, szűk földdarabokon teraszokat alakítsanak ki szorgos kezek. A lépcsőkön megannyi különböző, számomra ismeretlen növény. Legtöbbjük babérfaj, rododendron, citrusfélék, de van köztük Édes Citromfa a Mosambi fa is. A látványt semmi sem szakítja meg, vagy takarja ki, még szalagkorlát sincs az út mellett. Aztán lassan ereszkedni kezdünk a víz felszínét közelítve és feltűnik, Devprayag hegyoldalba épített városa.
A hagyomány szerint ezen a helyen élte aszkétikus életét Devasharma, akitől a város a nevét kapta, és itt található az öt összefolyás egyike. Devaprayaga Isteni összefolyásnak is fordítható, két isteni folyó egyesülésének. És ez a két folyó a lassú folyású Alakananda és a sziklák közt rohanó Bhagirathi, amelyből a szent Gangesz kilép. Felkaptatunk a városfalra, majd onnan komótosan leereszkedünk 235 lépcsőn és megérkezünk az Alakandát átszelő hídra a delelő napfénytől fényesre izzadt, derűs arccal. Már közel a cél, jegyzi meg nepáli kísérőnk, Ramprakash és hozzáfűzi, figyelem, számos önmagát beavató papnak kinevezett önkéntes fog lecsapni ránk, a várva várt turistákra, hogy egy kis baksisért cserébe megszenteljen minket a Gangesz fenséges vizével. Még el sem hagyta a száját e mondat, máris akad vagy négy, rongyokba öltözött, tagbaszakadt, hajlott hátú, turbánba tekert fejű, fogatlan, mezítlábas követőnk. A híd lábától egészen a folyóig kísérik áldozataikat, úgy öt lépésnyi távolságból, hogy majd alkalom adtán elvégezzék a beavatást. A város legfőbb nevezetességhez érve, a két folyó összefolyásához, ahol egy fürdőhelyet is kialakítottak, jó néhány férfit látunk, félmeztelenül mártózni. A hinduk szemében a Gangesz testesíti meg Gangát, a megtisztulás istennőjét. A folyó kezdetben az égben folyt, míg Bhagíratha király le nem hozta a földre, hogy megtisztítsa ősei hamvait. Az istennőfolyó, hogy zuhanásával el ne sodorja a Föld lakóit, először Siva isten fejére hullott, s végigcsorgott bozontos fürtjein. Minden évben sokan teszik meg az utat a Gangeszig abban a reményben, hogy ha isznak a vizéből és megmerítkeznek benne, megszabadulnak bűneiktől. A folyó lelket tisztító hatásába vetett hit vizének hűsítő erejéből fakad. Számos hindu szokás alapul azon a meggyőződésen, hogy az erő azonos a hővel, és ha az erő gonosz, vízzel lehűtve hatását veszti.
A folyóhoz lépcsősor vezetett le, melynek tetején ott kellett hagyni a cipőket. Csak mezítelen láb érinthette a talpak bőre által koptatott köveket. A helynek szelleme és különleges energiája van, ezért itt születik az istennőfolyó. Az önkéntes papok munkába lendültek, hogy ne tudjam élvezni a varázst, amelybe belecsöppentem. Összeszaladt szemöldökkel üldözöm el őket. Mások engedtek a csábításnak és hagyták, hogy kétes alapanyagú, vörösre emlékeztető masszával homlokon kenjék őket és hideg vizet locsoljanak rájuk. A szertartás praktikusan három mozdulatból egy perc alatt lezajlott, a harmadik mozdulat a baksisért kinyúló kéz volt. Nőket nem láttunk. Itt nem fürödhetnek, sőt sehol sem. Mezítelen testtel, vagy fürdőruhában pedig végképp tilos. Alkalmazkodván a követelményekhez, térdig felhajtott nadrágszárakkal csak vádliig merültünk alá a legalsó lépcsőn ácsorogva. Megtisztulásunk után Ramprakash kérésére egymás mellett szép sorban elhelyezkedtünk az egyik padon és azon túl, hogy őt hagytuk elvonulni a saját csendjébe, mi is magunkba mélyedtünk. Élveztük a napfényt, hallottuk a Gangesz születésének csobbanásait, enyhe szellő futkározott körülöttünk és kacagott fülünkbe. Ilyesmiket súgdosott: megtisztulás, újjászületés, körforgás.
Kozák Kriszta írása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése