Mi
köze a kutyáknak a jógához?
Adho mukha svanaszana, azaz Lefelé néző kutya
póz
A póz a test összes hátsó izmát intenzíven
megnyújtja. Azt a testrészünket – csak hogy a kínai gyógyászatot is
belekeverjem – ami a víz elem jang meridiánjának a területe. A víz elemhez
köthető a hozott (örökölt) energiánk. A pózban a tekintet lefelé, a föld felé
néz, ami az alap, a biztonság, a kiindulási pont, az út eleje.
Urdva mukha svanaszána – Felfelé néző kutya póz
A póz intenzív hátrahajlás, ami erőteljesen
nyitja a mellkast, a szív területét. A szívcsakra a hét fő csakra közül a
középső, összeköttetés a földi és az égi világ között, a szeretet területe. A
pózban a tekintet felfele, az ég, az égiek felé tekint.
A blog
indulásának hírére sokan megkérdezték, hogy minek is ez, mit is akarunk vele? Azon
kívül, hogy reményeim szerint meg fog ezen a felületen jelenni sok jó tanács az
egészség, a helyénvaló életmód témakörében, filozófiai fejtegetések és utazások
leírásai, talán még nagyon egészséges receptek is, mégis úgy gondoltam, hogy
felütésként kicsit elrágódom az önismeret, spiritualitás kérdésén. És ezzel
talán értelmet nyer a blogunk neve is: Befelé néző kutyák.
Szerencsés
ember az, akit akár a spiritualitás, akár az önismeret kérdése már fiatalon is
intenzíven foglalkoztat. Azért gondolom így, mert az ilyen fiatal mire élete
sok nagy döntését meghozza, többek közt gyereknevelésre adja a fejét, már
megfontoltabban, érettebben teszi kortársainál. Legtöbben csak akkor
gondolkodunk el az önismeret kérdésén, mikor nagy baj van: betegség, magánéleti
válság vagy eljutottunk abba az életkorba, amikor belátható közelségbe kerül az
elmúlás, és a tőle való félelemmel valamit kezdeni kell.
Bármilyen
kutyaszorítóba kerülünk, logikus lépés, hogy megpróbáljuk megérteni a
helyzetet, azt, hogy hogy jutottunk idáig. Keressük a választ a miértekre, és
persze a saját felelősségünket benne. Addig, míg meg nem találjuk, a tovább
lépés sem fog menni. Ám ez a búvárkodás kutya fájdalmas tud lenni! Ha előre
akarunk lépni, a felelősséget ugyanis nem háríthatjuk többé másra. Legkedveltebb
célpontjaink a szüleink, ám egy felnőtt ember kezében kell, hogy legyenek
eszközök, amivel az őt ért sérelmeken túl tud lépni, ne adj isten meg is tud
bocsátani. És máris az önismereti munkáról beszélünk, aminek sok módja lehet:
van, aki lélekbúvárhoz megy, van, aki a csoportterápia valamelyik módját választja
és van, akit fizikai tapasztalások segítenek hozzá a nagy felismerésekhez. Természetesen
a spiritualitásba való belemerülés is lehet az önismeret egy útja. És itt jön a
bökkenő: mert át lehet verni a pszichológust, a csoportvezetőt, és ezzel együtt
magunkat is!
A Himalájai
tradíció tanítói szájából többször hallottam a tanmesét a tanítványról, aki
állandóan arról faggatja mesterét, hogy vajon hogy is halad ő a spirituális
úton. A mester azzal hárítja el, hogy menj haza, kérdezd meg a családtagjaidat,
azokat, akikkel együtt dolgozol! Ők tudják megmondani, én honnan tudnám?
De maradjunk
a saját kultúrkörünknél! Hadd idézzem Beer Miklós, a váci megyéspüspök szavait:
„..megdicsérjük az embereket, hogy járnak zarándoklatra Medjugorjéba, és az még
nincs is olyan messze, mint Lourdes meg Fatima vagy Róma. Ettől ők jó
kereszténynek érzik magukat, és nehéz őket meggyőzni, hogy ez csak vallásos
szórakozás. A baj, hogy ezt értik vallásgyakorlaton. …..A templom egy edzés,
egy lelki töltekezés, hogy utána a hívő ember jó apa, anya, munkatárs, felelős
állampolgár legyen, de ne merüljön ki a templom falai között a vallásosságunk.”
No, ezért
kell azoknak a kutyáknak nemcsak lefelé nézniük, hanem befelé is! A folyamatos
önreflexió a személyiségfejlődés, a jobb emberré válás fontos eszköze. Egy
dolog a gyakorlás – legyen az ászanázás, légző-vagy tisztítógyakorlat,
meditáció, jógatáborba, tréningekre, workshopokra vagy Indiába járás - és egy
másik dolog, hogy általa szeretettelibbé válik-e az én és a szeretteim, a velem
kapcsolatban levők élete.
Az én
spiritualitásom
Kőateista egyetemista koromban, egy kedves, katolikus barátom vallásos
áhitatát látva kicsit irigykedve azon keseregtem, hogy na ne, én erre
képtelen vagyok! Ő mosolyogva válaszolta: Nyugi, nem kell neked hívőnek lenned, bőven elég, ha Istennek tetsző
életet élsz! Akkori naivitásomat jellemzi, hogy ezzel teljesen megnyugtatott.
Sokszor felidéztem később ezt a beszélgetést, amikor vérrel és verejtékkel
próbáltam Istennek tetsző életet élni. Naponta megküzdök ma is ezzel a
látszólag egyszerű kihívással, bevetek mindenféle eszközöket, és persze
sokszor megbotlok. A magamnak való megbocsátás még elég nehezen megy. A nagy
világvallások továbbra sem nyűgöztek le, a jóga jama, nijama elveit próbálom
követni.
|
És
végezetül, néhány adalék ahhoz, hogy áll a mi kis hazánkban a spiritualistás
kérdése, milyen értékek mentén éljük az életünket.
Magyarországon
egyre többen vallják magukat ateistának, különösen a 2000-es évek kezdete óta
ugrott meg a magukat semmilyen valláshoz nem tartozónak tekintők száma. A World
Value Survey (Nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat) a magyar társadalom
kulturális attitűdjeiről a következő fő megállapításokat tette: Értékválasztásaink
és preferenciáink a nyugati keresztény kultúrkör szélére, egy zárt, magába
forduló társadalomként helyeznek el a nyugati magtól távol, inkább az ortodox
kultúrához (Bulgária, Moldova, Ukrajna, Oroszország) közel. Jellemez bennünket
a racionalitás, a bizalomhiány, a paternalizmus és az igazságtalanságérzet. Kevésre
tartjuk a civil és politikai jogokat, alacsony az intézményekbe vetett
bizalmunk és a társadalmi részvételünk. A lakosság kétharmad úgy gondolja, hogy
ő tisztességes, de a többiek nem.
Hajrá magyar
kutyák, van miért befele néznünk!
Nagy Anikó írása