Önismeret, spiritualitás

Mi köze a kutyáknak a jógához?

Adho mukha svanaszana, azaz Lefelé néző kutya póz

A póz a test összes hátsó izmát intenzíven megnyújtja. Azt a testrészünket – csak hogy a kínai gyógyászatot is belekeverjem – ami a víz elem jang meridiánjának a területe. A víz elemhez köthető a hozott (örökölt) energiánk. A pózban a tekintet lefelé, a föld felé néz, ami az alap, a biztonság, a kiindulási pont, az út eleje.

Urdva mukha svanaszána – Felfelé néző kutya póz

A póz intenzív hátrahajlás, ami erőteljesen nyitja a mellkast, a szív területét. A szívcsakra a hét fő csakra közül a középső, összeköttetés a földi és az égi világ között, a szeretet területe. A pózban a tekintet felfele, az ég, az égiek felé tekint.

A blog indulásának hírére sokan megkérdezték, hogy minek is ez, mit is akarunk vele? Azon kívül, hogy reményeim szerint meg fog ezen a felületen jelenni sok jó tanács az egészség, a helyénvaló életmód témakörében, filozófiai fejtegetések és utazások leírásai, talán még nagyon egészséges receptek is, mégis úgy gondoltam, hogy felütésként kicsit elrágódom az önismeret, spiritualitás kérdésén. És ezzel talán értelmet nyer a blogunk neve is: Befelé néző kutyák.

Szerencsés ember az, akit akár a spiritualitás, akár az önismeret kérdése már fiatalon is intenzíven foglalkoztat. Azért gondolom így, mert az ilyen fiatal mire élete sok nagy döntését meghozza, többek közt gyereknevelésre adja a fejét, már megfontoltabban, érettebben teszi kortársainál. Legtöbben csak akkor gondolkodunk el az önismeret kérdésén, mikor nagy baj van: betegség, magánéleti válság vagy eljutottunk abba az életkorba, amikor belátható közelségbe kerül az elmúlás, és a tőle való félelemmel valamit kezdeni kell.

Bármilyen kutyaszorítóba kerülünk, logikus lépés, hogy megpróbáljuk megérteni a helyzetet, azt, hogy hogy jutottunk idáig. Keressük a választ a miértekre, és persze a saját felelősségünket benne. Addig, míg meg nem találjuk, a tovább lépés sem fog menni. Ám ez a búvárkodás kutya fájdalmas tud lenni! Ha előre akarunk lépni, a felelősséget ugyanis nem háríthatjuk többé másra. Legkedveltebb célpontjaink a szüleink, ám egy felnőtt ember kezében kell, hogy legyenek eszközök, amivel az őt ért sérelmeken túl tud lépni, ne adj isten meg is tud bocsátani. És máris az önismereti munkáról beszélünk, aminek sok módja lehet: van, aki lélekbúvárhoz megy, van, aki a csoportterápia valamelyik módját választja és van, akit fizikai tapasztalások segítenek hozzá a nagy felismerésekhez. Természetesen a spiritualitásba való belemerülés is lehet az önismeret egy útja. És itt jön a bökkenő: mert át lehet verni a pszichológust, a csoportvezetőt, és ezzel együtt magunkat is! 

A Himalájai tradíció tanítói szájából többször hallottam a tanmesét a tanítványról, aki állandóan arról faggatja mesterét, hogy vajon hogy is halad ő a spirituális úton. A mester azzal hárítja el, hogy menj haza, kérdezd meg a családtagjaidat, azokat, akikkel együtt dolgozol! Ők tudják megmondani, én honnan tudnám?

De maradjunk a saját kultúrkörünknél! Hadd idézzem Beer Miklós, a váci megyéspüspök szavait: „..megdicsérjük az embereket, hogy járnak zarándoklatra Medjugorjéba, és az még nincs is olyan messze, mint Lourdes meg Fatima vagy Róma. Ettől ők jó kereszténynek érzik magukat, és nehéz őket meggyőzni, hogy ez csak vallásos szórakozás. A baj, hogy ezt értik vallásgyakorlaton. …..A templom egy edzés, egy lelki töltekezés, hogy utána a hívő ember jó apa, anya, munkatárs, felelős állampolgár legyen, de ne merüljön ki a templom falai között a vallásosságunk.”

No, ezért kell azoknak a kutyáknak nemcsak lefelé nézniük, hanem befelé is! A folyamatos önreflexió a személyiségfejlődés, a jobb emberré válás fontos eszköze. Egy dolog a gyakorlás – legyen az ászanázás, légző-vagy tisztítógyakorlat, meditáció, jógatáborba, tréningekre, workshopokra vagy Indiába járás - és egy másik dolog, hogy általa szeretettelibbé válik-e az én és a szeretteim, a velem kapcsolatban levők élete.

Az én spiritualitásom Kőateista egyetemista koromban, egy kedves, katolikus barátom vallásos áhitatát látva kicsit irigykedve azon keseregtem, hogy na ne, én erre képtelen vagyok! Ő mosolyogva válaszolta: Nyugi, nem kell neked hívőnek  lenned, bőven elég, ha Istennek tetsző életet élsz! Akkori naivitásomat jellemzi, hogy ezzel teljesen megnyugtatott. Sokszor felidéztem később ezt a beszélgetést, amikor vérrel és verejtékkel próbáltam Istennek tetsző életet élni. Naponta megküzdök ma is ezzel a látszólag egyszerű kihívással, bevetek mindenféle eszközöket, és persze sokszor megbotlok. A magamnak való megbocsátás még elég nehezen megy. A nagy világvallások továbbra sem nyűgöztek le, a jóga jama, nijama elveit próbálom követni.

És végezetül, néhány adalék ahhoz, hogy áll a mi kis hazánkban a spiritualistás kérdése, milyen értékek mentén éljük az életünket.

Magyarországon egyre többen vallják magukat ateistának, különösen a 2000-es évek kezdete óta ugrott meg a magukat semmilyen valláshoz nem tartozónak tekintők száma. A World Value Survey (Nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat) a magyar társadalom kulturális attitűdjeiről a következő fő megállapításokat tette: Értékválasztásaink és preferenciáink a nyugati keresztény kultúrkör szélére, egy zárt, magába forduló társadalomként helyeznek el a nyugati magtól távol, inkább az ortodox kultúrához (Bulgária, Moldova, Ukrajna, Oroszország) közel. Jellemez bennünket a racionalitás, a bizalomhiány, a paternalizmus és az igazságtalanságérzet. Kevésre tartjuk a civil és politikai jogokat, alacsony az intézményekbe vetett bizalmunk és a társadalmi részvételünk. A lakosság kétharmad úgy gondolja, hogy ő tisztességes, de a többiek nem.

Hajrá magyar kutyák, van miért befele néznünk! 


Nagy Anikó írása