Agitáció a meditáció mellett

Bevallom, már a címet is kissé nagyképűnek tartom, viszont kitűnően alliterál. Mert ugye, az ember elhatározza, hogy most aztán rendszeresen meditálni fog. Aztán jó ideig ezt a gyakorlást maximum az ücsörgés szóval illethetjük. Ennek ellenére jó ideje készülök rá, hogy írjak a meditációról, arról, hogy gyerünk, ne tétovázz, kezd el! De mivel is tudtam volna kedvet csinálni? Azzal, hogy már évek óta nyomtam az ászanákat és eszembe se jutott leülni? Hogy aztán rávettem magam nagy nehezen, és 10 perc után fájt a hátam, a nyakam, a csípőm, a térdem, a bokám stb.? Aztán már nem fájt, viszont továbbra is zakatoltak a gondolataim? És hogy évekig csak pillanatokra, később percekre tapasztaltam valamit, valami jót? És hogy kb. 8 évembe került rendszeres gyakorlás mellett, hogy alig várom, hogy leülhessek? Mindezt egy olyan világban, amikor gyorsan akarjuk a sikereket?

A napokban azonban az egyik jógás ismerősöm egy elég vicces posztjába futottam bele azon a bizonyos közösségi oldalon. Ha beugrik, miről is akarok beszélni, ne is olvass tovább!

A meditáció gyakorlásában egy jókora nagy ellentmondás feszül: a kontroll, a koncentráció egy meglehetősen magas fokán tudunk csak odáig eljutni, hogy aztán elengedjük ezt a kontrollt, de a kontroll nélküliséget egy-egy kósza gondolat megszakíthatja, amikor újra össze kell kapnunk magunkat ahhoz, hogy aztán el tudjuk engedni…..és így tovább. A pszichológusok ezt úgy magyarázzák, hogy mivel a kontroll a tudatban van, aki elengedi, általában el is alszik. A probléma megoldásához össze kell hangolni a tudat és a tudatalatti működését. Ki kell kapcsolni a tudati kontrollt, de ugyanakkor következetesen kitartani célon. A jó hír az, hogy rendszeres gyakorlással ez az embert próbáló feladat kivitelezhető, először csak rövid időszakokra, amiket aztán egyre nyújthatunk. Eleinte a meditációnk az elkalandozás-észlelés-visszakapcsolás-folytatás állandó egymásutánjából áll, aztán egyre ritkábban fog bekövetkezni az elkalandozás, és tudod megtartani a….. mit is????

Nem vagyok megvilágosodott személy, így a szamádhiban tapasztaltakról nem tudok beszámolni. Mások is csak kísérletet tettek rá, például Paul Brunton az India titkai című művében. A fenti kis tréfa azonban jól kifejezi, miért is érdemes meditálni: hogy el tudjunk engedni mindent, ami evilági: elengedjük az itteni egészet, hogy csatlakozzunk az ottani EGÉSZhez. Hogy megérezzük, hogy valami közös részei vagyunk, hogy megtudjuk milyen az, amikor elönt bennünket a feltétel nélküli szeretetet érzése….. addig a ½-1 óráig, amíg meditálunk.

Ám a rendszeres meditációt nem azért a napi kevéske időért végezzük, amit ücsörögve töltünk, hol jobban, hol kevésbé belemerülve abba a bizonyos egyhegyű állapotba (ekagrata, ahogy a szanszkrít mondja).  Sokkal inkább azért a változásért, amit ez a kis ücsörgés a mindennapi életünkbe hoz. Ha jobb a viszonyunk önmagunkkal, a környezetünkkel, ha jobban jelen tudunk lenni a saját életünkben, ha egyre összeszedettebbek és tudatosabbak vagyunk, abba ne hagyjuk!!! Nem érdemes türelmetlenkedni, hogy mikor jön már a megvilágosodás, magából az hozzá vezető úton való járásból is sokat profitálhatunk.